„A párommal élek, nem a fogyatékosságommal” Interjú Hruskó Erikával

Hruskó Erikával olyan érzés beszélgetni, mintha kimaradtam volna egy óriási buliból, mert nem indultam el időben vagy mert nem értékeltem eléggé a meghívást. A buli az élet, Erika pedig nem unatkozik közben, akármilyen akadályokat emelt is elé a sors. Pontosan azért sikertörténet az övé, mert nincs tele romantikus túlzásokkal, csak a maga nyers valóságában „Erikás”. Kolarics Andrea cikke.

0
2198
„A párommal élek, nem a fogyatékosságommal” Interjú Hruskó Erikával

 

[su_dropcap]S[/su_dropcap]zületett pesti lányként a budai oldalon található KávéZoo megtalálása rengeteg fejfájást okozott. Alig tudtam kivenni a lejtős, macskaköves utcák rengetegében, hogy hova is kell eljutnom és amikor végre odaértem, a társadalom által „plasztikusan eltúlzott tolerancia” azonnal bűntudatot ébresztett bennem. Milyen jogon tudok én gyalog eljutni ide? Ez azonban rögtön szertefoszlott, amikor beléptem és megpillantottam egy elegáns, vörös-fehér kosztümbe öltözött, felékszerezett hölgyet a bejárat melletti asztalnál.

[sc name=”kiemeles1o”]Az a különleges szék, amelyben ült, csak másodjára tűnt fel.[sc name=”kiemeles1z”]

Leültem és realizáltam, hogy a bűntudattól átitatott elképzeléseimmel ellentétben Erika se nem fáradt, se nem elcsigázott az úttól, sőt, kifejezetten kedveli a helyet.

K. A.: A társadalmi nyomás miatt sokan nem merünk bizonyos kifejezéseket használni egy kerekesszékes közelében, nehogy megsértsük őt. Segíts egy kicsit áttörni ezt a falat és válaszolj néhány kérdésre! Először is hogy nevezzük az állapotot, amiben például te is vagy?

H. E.: Ó, a „hogy nevezzük”! (sóhajt nagyot Erika, jól ismerve a dilemmát) A nemzetközi trend jelenleg a „fogyatékossággal élő személy”, de ettől sokan rosszul érzik magukat. Én is a párommal élek együtt és nem a fogyatékosságommal. Igazából mindegy, mit mondtok, csak egyet kérünk; nyomorékozás ne legyen.

K. A.: Mi az a kifejezés, amiben te személy szerint még ki tudnál egyezni?

H. E.: Mozgássérült. Egyszerű, kifejező. Ott van még a megváltozott munkaképességű, de az elég tág fogalom. Egy rákból gyógyult ember is lehet megváltozott munkaképességű. Szóval maradjon a mozgássérült.

K. A.: A második a köszönés. Ne nevess ki! Amikor megláttalak, evidens volt, hogy puszit váltottunk, de mi már ismertük egymást. Azonban konkrét problémaként látom felmerülni még a köszönést is másoknál. Fogjanak-e kezet, ha látják, hogy például az illetőnek sérült, deformált a kézfeje, esetleg hiányos is?  Van-e valami protokoll erre?

H. E.: Nézd. Nagyon egyszerű a dolog: mind emberek vagyunk és ugyanazok a szabályok érvényesek ránk is. A nő nyújtja a kezét, a nőnek előre köszönnek, idősebbnek is stb… Ezeket mi is ugyanúgy betartjuk. A munkáimból kifolyólag például én sok tárgyaláson veszek részt és ott valahogy ösztönösen nyújtom a kezem kézfogásra, ha nekem kell. Az szörnyű, amikor valaki még csak hozzám se mer érni!

K. A.: A harmadik és valószínűleg az egyik legkellemetlenebb felvetés, hogy vajon lehet-e olyan dolgokról beszélgetni veletek, amikben nektek nem lehet nagy részetek? Például egy ismerősöd önfeledten meséli, milyen jót táncolt tegnap, te pedig ott ülsz a kerekesszékedben és hallgatod. Mit érzel ilyenkor?

H.E.: Én is azt szoktam mondani, hogy „legyalogolok” a buszmegállóig, innen is majd „gyalog” megyek haza, tehát nem kell azon rágódni folyton, hogy a „legurulsz” vagy az „odakocsikázol” lenne-e a megfelelő. Egy látássérült is „olvas” és ő is kérdezi, hogy „láttad-e” azt a filmet. Nem kell túlzottan óvatosnak lenni, néha pont ez az, ami kényelmetlen mindkét fél számára.

„A párommal élek, nem a fogyatékosságommal” Interjú Hruskó Erikával

K. A.: Kicsit komolyabb vizekre evezünk a különbségek terén. Ha jól tudom, számos munkáltató a megváltozott munkaképességűeknek néha enyhén szólva is „alibi munkákat ad”. Kifejtenéd, kérlek, hogy ez mit jelent?

H. E.: Ennek a megértéséhez szét kell bontani először is magát a sérült foglalkoztatás fogalmát.

[sc name=”kiemeles1o”]Sok munkáltató kifejezetten arra épít, hogy csak sérülteket alkalmazzon könnyű munkára 4-6 órában, például tollak, izzók összeszerelésére, vagy akár irodai adminisztrációra.[sc name=”kiemeles1z”]

Ez persze segít a súlyosabb esetekben. Azonban van egy olyan rétege a munkáltatóknak, akik csakis azért alkalmaznak sérülteket, hogy kiváltsák az úgynevezett rehabilitációs hozzájárulás fizetési kötelezettségeit. Ez körülbelül másfél millió forint fejenként, ami így a munkáltatónál marad. Például egy nagyobb cégnél minden huszonötödik egészséges munkavállalóra kell legalább egy fő megváltozott munkaképességű, hogy ezt ne kelljen befizetni, vagyis, hogy az illető mentesüljön ez alól az adókötelezettség alól.

[sc name=”kiemeles1o”]Ilyenkor van az, hogy jön az alibi munka, tehát pici, apró feladatot rábíznak egy sérült emberre valami minimális fizetésért.[sc name=”kiemeles1z”]

Na most az, hogy ott vagy és gyakorlatilag nem csinálsz semmi érdemlegeset, az igen megalázó tud lenni.

K. A.: Te találkoztál már ezzel személyesen?

H. E.: Szerencsére vannak olyan munkáltatók, akik nem erre hajtanak, hanem tényleg igyekeznek a megváltozott munkaképességűek legnagyobb erősségeire építeni. Például van, aki jól beszél nyelveket vagy ott a szervezőkészség, a jó kommunikációs képesség.

[sc name=”kiemeles1o”]Én sem csináltam soha alibi munkákat, végig dolgoztam az életemet. Voltam pénzügyes utazási irodában, dolgoztam az Ability Parkban, sőt festettem ki rajzfilmfigurákat is. [sc name=”kiemeles1z”]
Ha láttad a Mr. Bean rajzfilm sorozatot, azokat a figurákat mi színeztük. Jelenleg a MÁV rendelőben – mostani nevén a Vasútegészségügyi Nonprofit Közhasznú Kft-nél – a dolgozók egészségügyi vizsgálatainak szervezéséért felelek, hivatalosan foglalkozás-egészségügyi ügyintéző vagyok.

„A párommal élek, nem a fogyatékosságommal” Interjú Hruskó Erikával

K. A.: Bátorítanád ilyen munkákra azt, aki hasonló helyzetben van?

H. E.: Mindenképpen, mert nagyon félénkek vagyunk. Hála az égnek az Y és a Z generáció mozgássérültjei jóval bátrabbak, nyitottabb is számukra a világ az internetnek köszönhetően, úgyhogy inkább a korombelieknek mondanám, hogy menjenek, merjenek, próbálkozzanak!

K. A.: A fiatalabbak miben mások?

H. E.: Őket már akár speciális iskolákban nevelik arra, hogy igenis tudnak virágot locsolni, főzni, sportolni, házi munkát végezni. Önállóságra vannak nevelve, ami nagyon fontos. Bennünket a szülők még túlságosan óvtak vagy a négy fal között „tároltak”, úgyhogy ennek a korosztálynak jobban elkél a bátorítás, a függetlenedés. Ezért is igyekszem fejleszteni magam, hiszen a fejemből kell megélnem. Most is épp „iskolába járok”, a második diplomámat csinálom munka mellett. Idén fogom megszerezni andragógiából, azaz felnőttképzésből. (Interjúnk óta Erika már sikeresen lediplomázott, úgyhogy innen is gratulálunk neki! – a szerk.) Például felnőtt OKJ-s képzéseket szervezhetek vele vagy olyan tréningeket cégeken belül, ahol a dolgozók számára afféle életpálya mintákat dolgoznak ki.

„A párommal élek, nem a fogyatékosságommal” Interjú Hruskó Erikával

K. A.: Muszáj megkérdeznem, hogy aki ennyi mindent csinál, annak barátokra, párkapcsolatra, akár lazításra hogyan van ideje?

H.E.: Pont most érzem úgy, hogy lassítanom kéne. Sok volt a váratlan esemény is. Pár hónapja egy autóbalesetünk is volt édesapámmal. Mindketten csigolyatörést szenvedtünk, ami miatt fekvő beteggé váltunk, de én már néhány hete visszaálltam dolgozni a szokásos nyolc órába. Közben nem hanyagolhattam el azt a civil jogvédő egyesületet sem, amit említettél, ráadásul éppen nem volt kapcsolatom, úgyhogy senki nem fékezett le.

[sc name=”kiemeles1o”]Túlpörögtem, de a civil szervezeti munka csak a világmegváltás miatt van, szóval azt muszáj csinálni! [sc name=”kiemeles1z”]
(felnevet)

K.A.: Mi a nevetek és mivel foglalkoztok?

H.E.: Önállóan lakni – közösségben élni.

[sc name=”kiemeles1o”]Azért küzdünk, hogy a mozgássérültek is végre önálló lakhatáshoz jussanak, mert sokszor minket a szülőknél hagynak vagy intézetben. [sc name=”kiemeles1z”]
Ezért próbálunk küzdeni, hangot adni a kéréseinknek a törvényhozók felé, mert egyikünk sem akar ötvenévesen a nyolcvanéves szülők terhére lenni. Erre találták ki többek között a személyi segítő szolgálatot.

„A párommal élek, nem a fogyatékosságommal” Interjú Hruskó Erikával

K.A.: Személyi segítő?

H.E.: Igen, ki lehet hívni valakit, aki hazajön velem, aztán segít az ajtó nyitásban, a főzésben, a mosdó használatban és az étkezésben. Ez most jól hangozhat, de nekik is megvan a munkaidejük, tehát én például 16 óra után már „ne akarjak enni”, mert addigra nem hívhatom ki a segítőmet. Ráadásul ezek még egyszerű dolgok, de nekem ahhoz is kíséret kell, ha el szeretnék menni színházba, moziba, meginni egy sört a barátaimmal stb… Ezért is küzdünk a szervezettel, hogy ki tudjunk harcolni egy akár egész napos segítő szolgálatot.

K.A.: Az embertelen mennyiségű pénzt igényelne.

H.E.: Igen, főleg, mert azt szeretnénk, hogy mindkét félnek megérje. A mozgássérülteknek is alanyi jogon járjon a segítség, a segítőnek pedig a normális fizetés, amiért megéri ránk áldozni azt a sok órát, a rengeteg türelmet az öltöztetéshez, vécéztetéshez, nagyobb távolságok megtételéhez. Ehhez jelen pillanatban 1-2 órára tudom igénybe venni, vagyis nem tudok felöltözni, enni, elindulni, amíg reggel ki nem ér az illető.

K.A.: Ezek szerint egy ilyen ember eléggé belelát az életed legprivátabb részeibe is. Hogyan kell elképzelni a kapcsolatot segítő és megbízó között?

H.E.: A segítő nem barát, nem barátnő, nem szülő, nem háztartási alkalmazott. Ő azért van ott, mert elvállalta ezt és segíteni akar. Egy szolgálatot használok én is, akiknek olyan 6-8 munkavállalója van és onnan már mindenkit ismerek. Elég jól össze lehet csiszolódni. Ami talán a nehezebb része az az, hogy nekik is van véleményük, mi meg kérhetünk olyat, amit nem helyeselnek. Például, ha én most veled pálinkáznék, akkor abba nem szólhatna bele.

[sc name=”kiemeles1o”]Neki addig tart a kompetenciája, amíg a fizikai segítségét kérem, és ha én mondjuk, jól akarom érezni magam a barátiammal vagy este tízre hazaérni, vagy akár kimenni egy fesztiválra és sátorban aludni, akkor neki abban kell segítenie, viszont mivel csak 8-16 óráig van a szolgáltatás, ezek csak álmok maradnak.[sc name=”kiemeles1z”]

Persze megbeszéljük a dolgokat, elkerülhetetlen egyfajta baráti kapcsolat, de a pár lépés távolság azért mindig ott lesz.

K.A.: Interjún kívül elárultad, hogy ismét boldog párkapcsolatban élsz, ehhez egyfelől gratulálok. Másfelől tisztázd kérlek, mert bennem rögtön felmerült, hogy vajon kiváltja-e egy partner a segítőt és/vagy fordítva? Vagy ez butaság?

H.E.: Maga a felvetés jogos, viszont a fejlettebb országokban már kialakult az a kultúra, hogy ha van például egy házaspár, ahol az egyik vagy mindkét fél sérült, akkor azok nem „segítik” egymást, mert a házaspár az házaspár. Amikor hozzám külföldi ismerősök, párok jöttek hárman – a segítőjükkel együtt -, csak bámultam. Akkor még nem tudtam elképzelni, hogy más úgy nyúljon hozzám, sőt, úgy is lásson, mint a párom, de azóta rájöttem, hogy ez teljesen logikus, hiszen az a teher, ami a másikon van, az állandó készenlét, hogy a másik olykor teljesen rád van utalva, az meg tud gyengíteni egy ténylegesen erős kapcsolatot is.

„A párommal élek, nem a fogyatékosságommal” Interjú Hruskó Erikával

[sc name=”kiemeles1o”]Egy segítő arra kell, hogy te például nőként feleség, háziasszony lehess, a férjed pedig férj, ne pedig ápoló.[sc name=”kiemeles1z”]

K.A.: Ha már a nőiség… Egy fiatal lány, aki az élete elején került kerekesszékbe, hogyan tudta elfogadni ezt a folyamatot?

H.E.: Kereken húsz voltam. Tollasoztam, bicikliztem, jöttem-mentem, csak folyamatos fájdalmat éreztem. Az orvosok azt mondták, kinövöm a hormonális változások által, tehát én vártam, hogy elmúljon. Na, jöttek a változások, de a fájdalom megmaradt. Emlékszem, milyen hisztisen éltem meg. Főleg, hogy tizennégy évesen még felszálltam a magas lépcsős buszra, de tizenöt évesen már nem tudtam. Aztán már a cipőmet sem tudtam felvenni, utána az egész öltözés sem ment. A gimiben is azért voltam rossz tanuló, mert már az iskolába tartó, fájdalmas oda út elvitte minden energiámat, nemhogy a tanulásra maradt volna belőle.

[sc name=”kiemeles1o”]Mondjuk egy idő után az ízületeim elcsontosodtak, amivel megszűnt a fájdalom, de hát a tehetetlenség nem.[sc name=”kiemeles1z”]

Ami jó volt, hogy a páromat, aki az első férjem lett, pont a kórházban ismertem meg, úgyhogy számára nem volt idegen a gondoskodás.

K. A.: Ápoló volt?

H. E.: Beteghordó.

K.A.: A kerekesszéket hogyan szoktad meg?

H. E.: Az elején még mechanikus székem volt, amelyiket kézzel kell hajtani, de hát az szörnyű. Teljesen másokra voltam utalva. Később jött az elektromos verzió, például amiben most ülök, az nagyon friss, még csak két hónapja van meg. Magát a járművet folyamatosan cserélik, nyolc-tíz évente körülbelül.

K. A.: Mi az, amivel a leginkább fel tud bosszantani egy nem-fogyatékkal élő?

H. E.: A túlzott udvariaskodás. Értékelem, de sok tud lenni.

K. A.: Mi az, amivel a legtöbb örömet tudjuk okozni?

H. E.: Én nagyon nehezen kérek segítséget, de amikor valaki őszintén, minden lekezelés nélkül megkérdezi, hogy segíthet-e, azt nagyra tudom értékelni. Ha pedig azt mondom, hogy „köszi, most megoldom” és ő ezt elfogadja, azt még annál is inkább.

K. A.: Ha most azt mondanám, hogy visszakaphatnál egyetlen dolgot, mit kérnél vissza a múltadból?

H. E.: Talán azt, amikor még nem féltem ennyire és nem fájt az önálló mozgás.

K. A.: Mi az, amit a legjobban hiányolsz a jelenből?

H. E.: A strandolást. Főleg ilyen szép időben! Bár az a párom segítségével újra megoldható lesz, úgyhogy inkább a baráti csapatomat mondanám. Mindenki felnőtt, ide-oda költözött, külföldre ment. Hiányoznak.

K. A.: Mi az, amiért jelenleg a leginkább hálás vagy most az életedben?

H. E.: Most mindenért. A családomért, a páromért, a munkámért. Azért, hogy lehet saját lakásom!

K. A.: Vannak-e nagy tervek a jövőre nézve?

H. E.: Nagyon birizgál belülről a külföldi élet. Igaz, azt mondtam az előbb, hogy jó itt és hálás vagyok mindenért, de azért egy fejlettebb, nyugati mozgássérülthöz képest sehol sem vagyok. Gombnyomásra nyíló ajtók, függönyök, hangvezérlésű lámpa, sorolhatnánk holnapig és mindezt az állam hozzájárulásával. Kint eleve úgy kezdődik maga a hozzászoktatás, hogy veszik azt, aki mozgássérültté vált – betegség, baleset, háborús sérülés vagy bármi által – és összefogják a családját, beköltöztetik őket egy házba. Közel a korházhoz, ahonnan, ha kell, tudnak segítséget hívni és addig laknak ott, amíg meg nem tanulják kezelni a helyzetet.

[sc name=”kiemeles1o”]Szó szerint rájöttek arra, amit itt még csak kapisgálunk. Arra, hogy a hozzátartozóknak is ugyanakkora, ha nem nagyobb trauma tud lenni egy ilyen sérülés és nekik is kell idő a tanuláshoz, a hozzászokáshoz.[sc name=”kiemeles1z”]

„A párommal élek, nem a fogyatékosságommal” Interjú Hruskó Erikával

K. A.: Pedig mennyire magától értetődő! Mi okozhatja ezt az ordító különbséget a nyugati és az itthoni felfogás között?

H. E.: Jobban ki van építve a szociális háló, több a civil szervezetek támogatása, illetve jobban nézik az emberek egyéniségét, a képességeiket és azokat fejlesztik ahelyett, hogy elnyomnák őket.

K. A.: Ha üzenhetnél a döntéshozóknak egyetlen dolgot, ami szerinted megváltoztatná a hozzáállásukat a mozgássérültekkel kapcsolatban, mi lenne az?

H. E.: A mi életünkben olyan dolgokhoz is legalább három ember kell, ami más, egészséges életűeknek teljesen természetes. Csak annyit kérnék, hogy egy hétig, de elég egy nap is, próbálják ki ezt az életet. Ha átlátnák, hány napi, akár percenkénti küzdelem az életünk, talán megértenék, mit és miért kell kompenzálni.

K. A.: Szerinted ki volna az az ember, akivel le kéne ülnöd beszélni a változáshoz?

H. E.: Mivel a törvényeket, az építményeket, a nekünk segítő technológiát is ember alkotta, így valószínűleg ott kéne kezdenem, ahol mindezekről döntenek. A politikai szférában, hiszen a szociális hálót is ők teszi ki. Konkrét személyt nem tudnék mondani, de mindenképpen a törvényhozók közül kéne valakinek eltöltenie mellettem pár napot ahhoz, hogy érzékelje a napi szintű akadályokat meg persze, hogy lássa, mi az, amit sikerrel alakítottak ki.

K. A.: Kívánom, hogy minél hamarabb sikerüljön a szemeket felnyitni és kiharcolni azt, amiért az Önállóan lakni – közösségben élni szervezet is megalakult!

Most az olvasókhoz fordulok lélekben és arra kérek mindenkit, akinek hasonló problémákkal küzdő rokona, barátja, ismerőse van, hogy jelezze neki: igenis van kiút. Hruskó Erika példája pedig jól mutatja, hogy egy sokkal minőségibb élet is biztosítható a megváltozott munkaképességűeknek, ha nem arra összpontosítanak, ami megváltozott, hanem arra, ami állandó. A képességekre, a tehetségekre, az ambícióra, a szorgalomra, a szeretetre, amire születésünktől fogva jogunk van. Ezeket nem veheti el senki és semmi.
Jó lenne, ha ezek az emberek tudnának a lehetőségeikről, tájékozódnának az interneten vagy felkeresnék az illetékes hivatalokat, a városaikban élő mozgássérült szervezeteket, hiszen mindenki számára van egy állás, egy lakhatási lehetőség valahol. Ha időben lépünk, akkor pedig minden küzdelem kifizetődik egyszer. – K. A.

„A párommal élek, nem a fogyatékosságommal” Interjú Hruskó Erikával

Még utoljára megkértem Erikát is, hogy üzenjen közvetlenül azoknak, akik épp olvassák ezt a cikket:

[sc name=”kiemeles1o”]H. E.: Segítőket mindig keresünk. Akár, ha nekem ír valaki, akár, ha felkeresi az Önállóan lakni – közösségben élni szervezet oldalát (onalloanlakni.blog.hu), a Facebookon, tud csatlakozni és könnyebbé teheti bárki életét azzal, hogy önkéntes alapon a segítségére van.[sc name=”kiemeles1z”]

Ehhez sok türelemre és gondoskodásra van szükség, cserébe mi nagyon hálásak vagyunk ezeknek az embereknek. Azért küzdünk, hogy egy napon majd mindezt fizetésért csinálhassák.

K. A.: Kitartást kívánok ehhez a célhoz és köszönöm szépen a beszélgetést!

Advertisement

HOZZÁSZÓLOK A CIKKHEZ

Please enter your comment!
Please enter your name here